| Home | Contact | Links | ||
|
||
|
||
|
|
A forradalom nem pártügy / Otto Rühle, 1991A forradalom nem pártügy [Die Revolution ist keine Parteisache, 1920] / Otto Rühle; forrás: Holnapután Anarchista Újság I.A burzsoázia uralmával jött a parlamentarizmus. A parlamentekkel jöttek a politikai pártok. A polgári korszak a parlamentarizmusban találta meg történelmi harcának legmegfelelőbb eszközét, amelyet először a koronával és a nemességgel szembeni konfliktusában használt fel. A burzsoázia politikailag berendezkedett, és megalkotta a kapitalizmus igényeinek megfelelő törvényhozást. De a kapitalizmus nem homogén. A burzsoázia különböző frakciói és érdekcsoportjai különböző igényekkel jelentkeztek, és hogy ezeket a különböző érdekeket érvényesíteni tudják, létrejöttek a pártok, amelyek ezekért az érdekekért a parlamentben küzdenek. Így vált a parlament a gazdasági és politikai hatalomért folyó küzdelmek színterévé. Először a törvényhozó hatalomért küzdenek, később – a parlamentáris rendszer keretein belül – a kormányzati hatalomért. Azonban a parlamenti küzdelmek, a pártok küzdelmei csupán a szavak szintjén folynak. Programok, viták a sajtóban, röpiratok, beszámolók gyűlésekről, határozatok, felszólalások a parlamentben, – mind csupán szavak. A parlament mindinkább a szócséplés színterévé vált. A pártok eleinte csak választáselőkészület-gépek voltak. Nem véletlenül hívták őket eredetileg választási egyesületeknek. A burzsoázia, a parlamentarizmus és a politikai pártok kölcsönösen feltételezik egymást. Az egyik hozzátartozik a másikhoz. Egyik sem képzelhető el a másik nélkül. II.Az 1848-as forradalom megrekedt a kezdeteinél. De létrejött a burzsoá korszak ideálja, a demokratikus köztársaság. A burzsoáziának, mivel természeténél fogva gyáva és tehetetlen, nem volt sem ereje, sem akarata ahhoz, hogy ideáljait harcban valósítsa meg. Hason csúszkált a koronától és a nemességtől a keresztig, megelégedett a tömegek gazdasági kizsákmányolásának jogával, és komédiává alacsonyította le a parlamentet. Így a munkásosztályra hárult a kötelesség, hogy képviselőket küldjön a parlamentbe. Ezek átvették a demokratikus követeléseket a burzsoázia áruló kezeiből, nyomatékosan propagálták a burzsoá célokat, és megpróbálták keresztülvinni őket a törvényhozásban. Ezért a szociáldemokrácia egy demokratikus minimálprogrammal munkálkodott. A szociáldemokraták programja a mai polgári kor praktikus követeléseit tartalmazta. Ez a program határozta meg a parlamenti működésüket. Arra törekedtek, hogy kiépítsék és kiteljesítsék a polgári liberális demokratikus formát. Amikor Wilhelm Liebknecht a parlamentből való távolmaradást javasolta, (1) félreismerte a történelmi helyzetet. Ha a szociáldemokrácia pártként akart működni, akkor a parlamentbe kellett mennie. A politikai működésre és érvényesülésre nem volt más lehetőség. Amikor a szindikalisták kivonultak a parlamentből és az antiparlamentarizmust kezdték propagálni, ezzel bebizonyították, hogy sikerült átlátniuk a parlament működésének egyre növekvő ürességét és korruptságát. De gyakorlatilag lehetetlent kívántak a szociáldemokratáktól. Egy történelmi kényszerrel ellentétes döntést követeltek tőlük. Azt, hogy a szociáldemokraták mondjanak le önnön lényegükről. Ebbe a szociáldemokraták nem tudtak belemenni. A parlamenthez tartoztak, mivel politikai párt voltak. III.A KPD is politikai párttá vált. Történelmi értelemben vett párttá, olyanná mint a burzsoá pártok, mint az SPD és az USPD. (2) A KPD vezetői is a szavakból indulnak ki. Szónokolnak, ígérnek, csábítgatnak, parancsolnak. Amikor a tömegek megjelennek, kész tények előtt találják magukat. Felsorakoztatják és ütemre meneteltetik őket. Hinniük, hallgatniuk, fizetniük kell. El kell fogadniuk és végre kell hajtaniuk a parancsokat és az utasításokat. És szavazniuk kell! Mert a KPD vezetői be akarnak jutni a parlamentbe. Tehát meg akarják választatni magukat. Miközben a tömegek süketen engedelmeskednek és passzívak maradnak, a KPD vezetői majd csinálják a parlamentben a szent politikát. A KPD is politikai párttá vált. A KPD is be akar jutni a parlamentbe. A KPD vezetősége hazudik, amikor a tömegeknek arról szónokol, hogy csak azért akar bekerülni a parlamentbe, hogy szétrobbantsa. (3) Hazudik, amikor azt bizonygatja, hogy nem akar a parlamentben pozitív parlamentarista közreműködést vállalni. Nem fogják, nem tudják, nem is akarják a parlamentet szétrobbantani. Pozitív munkát fognak végezni a parlamentben, azt kell nekik, és azt is akarnak. Ezért léteznek! A KPD ugyanolyan parlamenti párttá vált, mint az összes többi párt. Egy párttá, amely többé már nem forradalmi. IV.Nézzük csak meg jobban a KPD-t! Visszatér a parlamenthez. Elismeri a szakszervezeteket. Aláveti magát a demokratikus alkotmánynak. Békét köt az uralkodó hatalommal. A valóságos erőviszonyok talajára helyezkedik. Részt vesz a nemzet és a kapitalizmus helyreállításában. Ugyan mi különbözteti meg a KPD-t az USPD-től? Tagadás helyett kritizál. Forradalmasítás helyett ellenvéleményeket fejteget. Cselekvés helyett tárgyal. Harc helyett fecseg. Ezzel a KPD megszűnt forradalmi kommunista szervezet lenni. Szociáldemokrata pártként fog működni. Csak árnyalatnyi különbség van a KPD és Scheidemann és Daumig pártja között. (4) A KPD az USPD később született mása. Hamarosan Scheidemann és Daumig pártjával együtt kormánypárt lesz a KPD. És ez a végüket jelenti! V.A tömegeknek egyetlen reményük maradt: mindig újratermelődik az ellenállás! És az, hogy az ellenzék (5) nem fog beállni az ellenforradalom táborába. Mit tehet az ellenzék? És mit tett? Összegyűlt és közösen megalakított egy politikai szervezetet. Szükség volt-e erre a szervezetre? A politikailag legérettebb, a forradalomra legelszántabb és legaktívabb elemeknek az a feladatuk, hogy ők legyenek a forradalom derékhada. De ezt a feladatát csak úgy tudják végrehajtani, ha zárt formációt alkotnak. Ők a forradalmi proletariátus elitje. (6) Ettől a szervezettségtől egyre nő az erejük, és egyre tisztábban látnak. A proletariátus élcsapatává válnak, a tenniakarás megtestesítőivé a tétovázók és homályosan látók között. A döntő pillanatban ők lesznek az összes tevékenység magnetikus központja. Politikai szervezetként fognak működni. De nem politikai pártként. Nem a túlhaladott értelemben vett pártként. A Kommunista Munkáspárt név a legutolsó külsődleges – és hamarosan elhagyható – maradéka egy hagyománynak, amely sajnos nem törölhető el egyszerűén egy szivaccsal, a tömegek tegnap még élő, ma már elavult politikai ideológiájaként. De még ezt a maradékot is el fogjuk törölni. A forradalom kommunista élcsapat-szervezetének nem szabad szokásos párttá válnia, mert az a bukását jelentené. Mert az lenne a büntetése, hogy ugyanarra a sorsra jut, mint ami most a KPD sorsa. Elmúlt a pártalapítások ideje, mert végleg letűnt a politikai pártok kora. A KPD az utolsó párt – és a csődje a legcsúfosabb, a legkevésbé méltóságteljes, a legdicstelenebb. De mi lesz az ellenzékkel? És mi lesz a forradalommal? VI.A forradalom nem pártügy. Mind a három szociáldemokrata párt (7) vezetőit az a rögeszme vezérli, hogy a forradalmat a pártjuk ügyének, és a forradalom győzelmét a pártjuk céljának tüntessék fel. A forradalom az egész proletariátus politikai és gazdasági ügye. Csak a proletariátus mint osztály tudja a forradalom győzelmét kivívni. Minden más elképzelés babona, demagógia, politikai sarlatánkodás. A proletariátusnak mint osztálynak és tevékenységének a forradalmi harc felé irányításáról van szó. A legszélesebb alapon, a legszélesebb keretek között. Ezért az összes, forradalmi harcra kész proletárnak – mindegy, hogy honnan származik, melyik táborból jön – a műhelyekben és az üzemekben az üzemi forradalmi szervezetbe kell tömörülnie, és az Általános Munkásszövetség (8) keretein belül össze kell fognia. Általános Munkásszövetség: ez nem vegyes saláta, nem csak egy esetleges embertömeg, hanem az összes olyan, forradalmi tevékenységre kész proletárelemek egyesülése, akik elismerik az osztályharc, a tanácsrendszer és a diktatúra szükségességét. Ők a proletariátus forradalmi hadserege. Ez az Általános Munkásszövetség az üzemekben gyökerezik, iparágak szerint épül fel, alulról felfelé. Az alap föderatív, a fölépítményt a forradalmi bizalmiak szervezete tartja össze. (9) Az Általános Munkásszövetség alulról nő ki a munkástömegekből. Következetesen növekszik, a proletariátus húsa és vére, a tömegek tettereje, a forradalom tüzes lehelete élteti. Ez a szövetség nem egy vezetők által alapított testület. Nem íróasztalon megtervezett, mesterséges konstrukció. Nem politikai párt, parlamentarista fecsegéssel és fizetett pártfőnökökkel. Nem is szakszervezet. Hanem maga a forradalmi proletariátus. VII.Tehát mit fog csinálni a KAPD? Üzemi forradalmi szervezeteket fog létrehozni. Erősíteni fogja az Általános Munkásszövetséget. Kiképezi az üzemről üzemre, gazdasági területről gazdasági területre felépülő szervezetekben a forradalmi tömegek vezetőit, felkészíti a felkelők seregét a rohamra, a döntő küzdelemben erősíti ezt a sereget, amíg le nem győzzük az összeomló kapitalizmus ellenállását. Megszabadítja a harcoló tömegeket a törtető és áruló vezetőktől, így megerősíti a munkások önnön erejükbe vetett bizalmát – hiszen ez az önbizalom a győzelem garanciája. És az Általános Munkásszövetségből – az üzemeknél kezdve, a gazdasági területeken keresztül (10), végül az egész birodalomban kiterjedve – kikristályosodik a kommunista mozgalom. Az új kommunista „párt”, amely már nem párt. De amely – most először – kommunista! A forradalom szíve és agya! VIII.Képzeljük el teljesen konkrétan a folyamatot. Egy üzemben 200 ember van. Egy részük az Általános Munkásszövetséghez tartozik, és propagálja azt, eleinte sikertelenül. De a következő küzdelemben, amikor a szakszervezetek természetesen ismét lelepleződnek, megtörik a varázs. Hamarosan átpártol 100 ember a Munkásszövetséghez. Ezek közül 20 kommunista, a többi az USPD embere, szindikalista vagy szervezetlen volt. Az USPD iránt kezdetben erős a bizalom. Az USPD politikája irányítja annak a harcnak a taktikáját, amely most az üzemekben folyik. De fokozatosan bebizonyosodik, hogy az USPD politikája hamis, ellenforradalmi. A munkások bizalma megrendül az USPD-ben. A kommunisták politikája érvényesül. Az üzemben a 20 kommunistából 50 lesz, majd 100, majd még több. A kommunista csoport politikailag uralkodik az egész üzemben, a Munkásszövetség taktikájában, a forradalmi célért való küzdelemben. Ugyanez történik nagyban is. Üzemről üzemre, gazdasági területről gazdasági területre terjed, uralkodóvá válik és vezető szerephez jut a kommunista politika. Az üzemi kommunista csoportok sejtjeiből, a gazdasági területek parcelláiból – a tanácsrendszer felépítményén keresztül – képződik az új kommunista mozgalom. Ez „a szakszervezetek forradalmasítását” és „átalakítását” jelenti? És meddig tart ez a folyamat? Évekig? Évtizedekig? Talán 1926-ig? Egyáltalán nem erről van szó! Nem a 7 milliós központi szakszervezetek agyagkolosszusának lebontása, ledöntése és más formában való újjáépítése a cél. A cél az, hogy az ipar és a társadalmi termelés legfontosabb üzemeiben – és ezáltal a forradalmi küzdelem eldöntésének szempontjából is a legfontosabb helyeken – a kezek az emelőn legyenek. Az emelőn, amellyel a kapitalizmus egész iparágakban és gazdasági területeken kifordítható a sarkaiból. Egyetlen üzemi forradalmi szervezet elszánt tettrekészsége adott esetben többet elérhet, mint egy általános sztrájk. Egyetlen üzemi forradalmi szervezet Dávidja agyonütheti a szakszervezeti bürokrácia Góliátját. IX.A KPD már nem a kommunista mozgalom megtestesítője Németországban, bármennyit hivatkoznak még mindig Marxra, Leninre, Radekre. (11) A KPD csak az ellenforradalom egységfrontjának utolsó láncszeme. Hamarosan, bájos egyetértésben az SPD-vel és az USPD-vel, egy „tiszta szocialista” munkáskormány tagja lesz. A munkásgyilkos és munkásáruló pártokkal szembeni „lojális ellenzékiség” is egy szakasz ebben a folyamatban. A KPD lemondása az Ebert és Kautsky elleni megsemmisítő forradalmi küzdelemről (lásd a KPD-féle Rote Fahne (12) 1920. március 21-i számát) máris egy hallgatólagos szövetség. Ebert-Kautsky-Levi. A kimúló kapitalizmus utolsó stádiuma. A német burzsoázia utolsó „politikai gyorssegélye”. A vég. A pártok vége is. A pártpolitika vége. A pártok csalásainak vége. A pártok árulásainak vége. És a kommunista mozgalom új kezdete. A Kommunista Munkáspárt. Az üzemi forradalmi szervezetek, az Általános Munkásszövetségben egyesülve. A forradalmi tanácsok. A forradalmi tanácskongresszus. A forradalmi tanácskormány. A kommunista tanácsdiktatúra. Megjegyzések [Barikád Könyvek]1. „Berlini beszédében” (1869. május 31.), melyet brosúra formájában kiadtak, Wilhelm Liebknecht (1826-1900) kijelentette, hogy az Észak-Német Szövetségben a Reichstag-kepviselők megválasztására 1867-ben Bismarck által bevezetett általános választójog „csak az abszolutizmus játékszere és eszköze lehet”. Mint III. Napóleon Franciaországban, úgy pecsételte meg Bismarck – mondotta Liebknecht – az általános választójog megadásával a despotizmus győzelmét a liberális polgárság felett. „A cézárizmus uralma alatt”, „a mai rendőrállamban” a választójog „nem a demokrácia eszköze, hanem a reakció fegyvere”. Liebknecht később „alkalmi szónoklatnak” nevezte beszédét, és azt magyarázta, hogy az csak egy „elvetendő látszatparlamentarizmus” ellen irányult. „Naponta 24-szer változtatná a taktikáját”, fejtegette, „ha naponta 24-szer változnának a harc feltételei”. A Német Birodalom esetében, ellentétben az Észak-Német Szövetséggel, biztosak a létfeltételek, „így egészen más a helyzet”, és ezenkívül a Reichstag már „nem csupán az abszolutizmus fügefalevele”, mint az Észak-Német Szövetség Reichstagja volt. Lásd: Der Leipziger Hochverratsprozess (A lipcsei hazaárulási per) 1872, új kiadás: Kelet-Berlin 1960, 244. oldaltól, és 400. oldaltól. 2. SPD: Sozialdemokratische Partei Deutschlands (Németország Szociáldemokrata Pártja). A német szociáldemokrata burzsoák történelmi szervezete, ma is létezik. USPD: Unabhangige Sozialdemokratische Partei Deutschlands (Németország Független Szociáldemokrata Pártja). Az 1914-18-as háború vége felé az SPD-ből kivált baloldali szociáldemokraták pártja, amely fennállása során mindvégig az SPD és a Spartakusgruppe-irányzat, illetve a KPD között ingadozott. Végül, a húszas években az USPD balszárnya egyesült a KPD-vel, a jobbszárny visszatért az SPD-hez. 3. A Spartakusgruppe vezetői (Liebknecht, Levi, Luxemburg stb.) már a KPD első, alapító kongresszusán azzal az érveléssel próbálták elfogadtatni (sikertelenül) a kommunista militánsokkal a párt részvételét a parlamenti választásokon, hogy a KPD majd „belülről fogja szétrobbantani” a parlamentet. És a Kapp-puccs után a KPD, mint ellenzéki párt, „lojális ellenzékiségéről” biztosította a felkelő munkásokat lemészároltató szociáldemokrata-liberális kormányt. 4. Philipp Scheidemann (1865-1939) az SPD egyik vezetője, 1919-ben Németország kormányfője, közvetlen felelőse a hadsereg bevetésének a felkelő proletárok ellen. Ernst Daumig (1866-1922) az USPD egyik vezetője, 1919-ben a III. (úgynevezett „Kommunista”) Internacionáléhoz való csatlakozás egyik szószólója. A USPD balszárnya és a KPD egyesülésekor (1920. december 4-7.) Paul Levivel együtt a (V – azaz „Egyesült”) KPD-központ vezetőjének választották, de onnan már 1921 februárjában távozott, 1921 szeptemberében pedig a (V)KPD-ből is. 5. Az „ellenzék” itt nem valami szokásos, a kormánnyal szembeni politikai (azaz burzsoá) ellenzéket jelent. A KAPD-t megalapító kommunista csoportokat nevezték előzőleg, még a KPD-n belül, „balos ellenzéknek”. Rühle ezeknek a csoportoknak a nevében beszél itt. 6. Hasonlóan fogalmaz (az Aktion ugyanazon számában) Franz Pfemfert: Die Elite der revolutionaren Arbeiter Deutschlands (Németország forradalmi munkásainak elitje). Die Aktion X. évf. 17/18. szám, 1920. május 1. 8. Allgemeine Arbeiter-Union Deutschlands, AAUD. Az Általános Munkásszövetséggel a KAPD kísérletet tett arra, hogy a szakszervezeteken kívül és azok ellen, egy forradalmi tömegszervezetben fogja össze a proletárokat. Később, főleg a KAPD-ből kivált Rühle és Pfemfert koncepciói alapján, az AAUD-ből kivált AAUD-E (Einheitsorganisation – Egységszervezet) már minden szervezeti elhatárolódást igyekezett megszüntetni a „politikai párt” és a „gazdasági harcot szervező tömegszervezet” között. 9. Noha Rühle itt a revolutionare Obleute (forradalmi bizalmiak) kifejezést használja, az AAUD alapszabályzatából kitűnik, hogy nem arról a Revolutionare Obleute nevű szervezetről van szó, amely külön szerveződési formaként, a szakszervezetekkel részben szakító szakszervezeti bizalmiak összefogásaként már 1918-ban létezett Németországban. 10. A forradalmi mozgalom elvetette a hagyományos, burzsoá nemzeti és közigazgatási határokat. Ugyanakkor gyakorlati okokból szükség volt a „területekre tagolásra”, ezért beszél Rühle „gazdasági területekről” (Wirtschaftsgebiete). Az általánosabb szóhasználat akkoriban a „gazdasági kerület” (Wirtschaftsbezirk) volt. 11. Karl Radek (K. Sobelsohn álneve, 1885-1939?) baloldali szociáldemokrataként, bolsevikként tevékenykedett Lengyelországban, Oroszországban és Németországban. 1920-ban Lenin tanácsadója a németországi kérdésekben, és annak a politikának a védelmezője, melyet Rühle és köre mint opportunistát elítélt (részvétel a parlamenti választásokon, „sejtépítés” a szakszervezetekben, résztvétel a törvényes üzemi választásokban stb). Radek „diplomáciájának” nagy szerepe volt abban, hogy a forradalmi kommunista frakciókat 1918 decemberében sikerült „beugratni” a KPD-be, a reformista Spartakus-vezetőség irányítása alá, és a KPD II. kongresszusán Radek nagy segítséget nyújtott a Levi-féle pártvezetőségnek ahhoz, hogy megszabadítsa a pártot a forradalmi elemektől. 1937-ben, a bolsevik párton belüli burzsoáközi és individualista belharcok folyamatában, Radeket tízévi börtönre ítélték, azután a sztálinista „büntetésvégrehajtási” rendszerben nyoma veszett (feltehetőleg megölték). 12. Akkoriban Rote Fahne (Vörös Zászló) címmel több újság jelent meg, részint a radikális reformista KPD, részint kommunista frakciók kiadásában. Ezért tisztázza Rühle, hogy a „KPD-féle” Rote Fahnéra utal. Compiled by Vico, 17 December 2018 |
Felmérés |
, 29 május 2012; forrás: Kommunizmus, 1.szám (1991 Tavasz).